Ahogy lassan áramlott az ereimben az injekciós tűből belémpumpált anyag, éreztem, hogy az izmaim fokozatosan elernyednek.Szemhéjam lassan lecsukódott, a görcsös karfa szorítás enyhült. A külvilág megszűnt számomra, szinte minden érzékelést elvesztettem. Nem hallottam és láttam semmit, csak éreztem, ahogy a szíjakat még szorosabbá húzza valaki a bokáimon. Szinte már a húsomba vágtak a vastag bőrök, az inak feszültek a lábaimban ahogy kitekeredve feszültek a szék lábára.

Majd egy hegyes bökést éreztem a jobb vádlimon, utána pedig a lábszáramat elöntötte a forróság. A sikoltani próbáltam de a torkom és a hangszálaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Menekülni akartam, neki akartam feszülni, eltépni a szijakat, melyek lebéklyóztak, de karjaim, izmaim nem tették amit az agyam parancsolt. A következő pillanatban a bal combomban éreztem a szúrást, és ismét elöntött a forróság.

Nem tudtam, hogy mi történhetett, megszúrtak vagy vágtak, esetleg valamit belémfecskendeztek, csak azt éreztem, hogy forró, és szinte égeti a lábaimat. Annyira elvesztettem az érzékelést, a kontrollt az érzékszerveim felett, hogy azt sem éreztem, hol fáj, vagy hogy hol érzem azt a meleget. Belül vagy csak kivül.

Lassan kezdtem feladni, hogy eltépjem a bilincseimet, a realitás győzött a menekülési vággyal szemben. Átadtam magam mindennek aminek jönnie kellett. Vártam a következő szúrást és az azt követő meleg érzést. De nem jött. Helyette jött egy hatalmas pofon, és a számban összegyűlt a vér. Ennek a sós ízét éreztem ahogy lecsorog a torkomon.

Teljesen némán, vakon és kiszolgáltatva ültem, vártam. Vártam a következő pillanatra, hogy hátha már vége. De nem akart jönni. A kövezkező fájdalom a bal vállamba hasított bele. Éreztem. Éreztem egész mélyre szúrt valami. Éreztem, ahogy az a valami megcsavarodik a saját maga által vájt üregben, és kicsúszik a sebből. Minden sebem sajgott, lüktetett a fájdalomtól, de nem tudtam üvölteni, pedig akartam.

Legszivesebben széttéptem volna kinzómat, ha azok a bőrök engedik, hogy mozdítsam a kezeimet, lábaimat. Nem érdekelt volna, hogy sokkal nagyobb nálam. Biztos voltam benne, hogy mire bárki is berohanna, lefogna, lenyugtatózna, esetleg lelőne, már rég halott lenne. Keze vállból kitépve, a vértől csöpögő fejét pedig a szemetesben találnák meg.

De ez nem adatott meg nekem. Inkább egy újabb szúrás, ezúttal a jobb vállamban. Hasonlóan az előzőhöz, ezt is éreztem, amint mélyre befúrja magát az a tárgy az idegek, izmok rostjain keresztül, átvágva számtalan kisebb és nagyobb eret. Ahogy a kinzóm húzta kifelé a lyukból, úgy vesztettem el az eszméletemet. Továbbiakban nem tudom mi történt a testemmel, én már máshol jártam.

Láttam sötétet, és fényt. Láttam olyan lényt aki nem a földről származik. Láttam azt, hogy hová távoznak a felszabadult lelkek.

Ahogy ott feküdtem izzadtan a priccsen, némán sikoltva a fájdalmam a sötétségbe tudatosult bennem, hogy tényleg én voltam. Tényleg én tettem, én öltem meg azt a férfit. Hogy miért, azt nem tudom, nem emlékeztem még mindig rá. Ahogy arra sem, hogy hogyan kerültem oda. De tudtam, hogy ott voltam, én voltam.

Egész éjjel ezen agyaltam, az álom után egy szemhunyást sem aludtam, a másnapi tárgyalásig. Mint már mondtam, gyorsan és hatékonyan működött az igazságszolgáltatás. Főleg akkor, ha a gyiilkosság áldozata, híres, gazdag és befolyásos. Márpedig az én hullám az volt. Nem is kicsit. A fél várost a kezében tartotta, a másik felét pedig a zsebében. Így talán evidens, hogy azonnali és brutálisan gyors ítéletre számíthattam.

A tárgyalás alatt az ügyészek bemutatták a bizonyítékokat, egy köztérei rendvédelmi kamera képét, amin ugyanaz a jelenet játszódott le, mint az álmomban. Csak épp szinesben. De hang továbbra sem volt, így akkor sem tudtam meg, min vitatkoztunk a későbbi áldozatommal. Később megtudtam, és ez megmentette a Doki életét, mikor másodszor próbáltam megölni.

Az ítélet egyértelmű volt, az esküdteket már a tárgyalás előtt kiválogatták és meggyőzték, hogy nem vagyok ártatlan. Hol pénzzel, hol erőszakkal, hol a szeretteinek okozott fájdalommal. A bírónál szintén így jártak el. Nyílt titok volt, de senki nem beszélt róla. Az ítélet halál volt. Gyilkosságért általában gyors halál járt, de az én esetemben ettől eltekintettek. Számomra inkább valami fájdalmas, lassú kíntást szántak.

Az ítélet kihirdetése után azonnal elszállítottak a siralomházba, ahol csak pár percre hagytak magamra, majd beültettek egy jól kivilágított szobában egy székbe. A csuklóimat és a bokáimat a karfához és a lábához szíjjazták. A szokással ellentétben a szemem sem kötötték be, így láttam, ahogy a kamra falán a kamera lámpája felvillan, jelezve, hogy az egész ország a holovízión követheti szenvedéseim.

Kinyílt a kamra ajtaja, és egy eltakart arcú férfi jött be, orvosi köpenyben, kezében egy fémtálcán egy injekciós tűvel. Kézbevette a fecskendőt, és a tűt lassan a vénámba szúrta. A fecskendőben lévő folyadék lassan áramlott az ereimben.

Drea Morrigan akkor halt meg, hogy megszülthessen ismét.

A többi dolog lényegtelen. A következő fontos mozzanat az életemben a tárgyalás. És az azt megelőző pár nap. Igen, pár nap. Akkoriban elég gyorsan dolgoztak a rendőrök, bíróságok. Éppen volt pár nap üresjárat az életemben, mikor az osztag nem látott el küldetéssel gondoltam megünneplem a közelgő születésnapomat. Ki tudja, lehet a napján éppen valahol egy dzsungel legmélyén kell kígyókat és rovarokat fogysztva ünnepeljek.

Szóval páran összeültünk, és jó alaposan felöntöttünk a garatra. Itt még emlékeztem mindenre. Arra is, hogy Frank volt a félvér taxisofőr neve aki hazavitt. A tárgyaláson ő ezt igazolta is, bár a bizonyítékok fényében nem számított. A lefekvés utáni következő kép amire emlékszem az az volt, hogy egy halott, vérrel borított férfi előtt állok. Vértől csöpögő hajjal és ujjakkal. Az oldalam tompán lüktet, és a mellem alól egy vágott sebből lassan csorog a vér. És ennyi.

Később a rendőrségi felvételekből derült ki számomra, hogy másodpercekig csak álltam ott, és néztem üresen magamelé, pedig a rendfenntartók többször is felszólítottak, hogy térdeljek le, kulcsoljam a tarkómra a kezem. Ezután jött az, hogy ők löktek a földre. Az újabb magamhoz téréskor ezért már a fejem is fájt.

Az első éjszaka a fogdában, mikor már a tárgyalást készítették elő volt két látogatom. Nem tudták, hogy ébren vagyok, már amennyire ébrenlétnek lehet nevezni a félálom és félholt állapot közötti létet. Hallottam ahogy a cellámhoz jönnek, hallottam a suttogásukat, de a szavaik nem jutottak el a tudatomig. Még az implantok sem segítettek benne.

Mikor elmentek rám is jótékony sötétség borult, és elaludtam. Onnan gondolom, hogy aludtam, mert álmodtam. Nem volt kellemes, sőt inkább rémálom volt. Magamat láttam, és a halott férfit aki fölött állva magamhoz tértem a letartóztatásom előtt.

De akkor még élt. Az álom néma volt. Fekete fehér. Fizikálisan érezhető.

Hangtalanul vitatkoztunk az utcán. Ott álttunk egy nagy autó mellett, aminek az ajtaja tárva nyitva állt, majd váratlanul bordán vágott, a következő pillanatban a kés is villant és éles fájdalom hasított a mellem alá. Tökéletesen kiegészítette a repedt, esetleg eltört borda okozta tompa lüktetést. Ekkor lendültem én akcióba és kaptam el a kést tartó csuklóját. Nem hallottam csak éreztem, ahogy a csukló és alkarcsontok reccsenve törnek szilánkosra. A mozdulat folytatásában az alkarjából kiálló csontdarab vágódott az oldalába, a bordák közé, ahonnan sugárban spriccelt rám a vére. Elengedtem a kezét, és rongybabaként rogyott a lábaim elé. Én pedig csak álltam és néztem magam elé. Ekkor érkezett meg a rendőr aki letartóztatott.

Izzadtan, csapzottan ébredtem fel a szűk cella kemény priccsén, a szám sikolyra nyitva, de hang nem hagyta el a torkomat.

Említettem a tárgyalást, az ítéletet korábban. Hogy teljes legyen a kép, muszáj elmondanom mi történt. Nomeg egy kis háttértörténetet a késői 21. századról, mivel a Sötét Újkorban szinte minden írott történelmi feljegyzés, tudományos irat megsemmisült, minden számítógépes adatbázis eltűnt, a hálózatok, inter- és intranetek megszűntek működni.

Igen, jól olvassátok. Akkor már léteztek számítógépek, hálózatok. Nem olyan formában mint napjainkban, de léteztek. Emellett léteztek és teljesen elfogadottak voltak a különböző biotechnikai implantátumok. Nem így vélekedtek az emberek ezekről mint most. Most mikor tűzzel-vassal, minden eszközzel írtják őket. Aki mégis ezekkel él arra szörnyű megtorlás vár.

Nem, a 21. század végén teljesen elfogadott volt, hogy emberek upgradeljék magukat. Akár agyi képességeiket, akár a fizikális erőt, megjelenést. Kinek mihet volt kedve. Nekem is volt, még most is megvan, implantom. Kettő a fejemben, egyik a látás, hallás, és a többi érzékszerv által adott érzékelések felerősítésére, a másik pedig az agyi neuronok gyorsítására. Igy a reakció időm félelmetesen lecsökkent. Nano szekundumokban mérhető csak az adott helyzetre történő reagálásom.

Rendőrként, majd később katonaként ez hatalmas segítséget jelentett, így akár a rám kilőtt golyókat is el tudtam kerülni. Több társam inkább a fizikai erejét turbózta fel, hatalmas izomkötegeket növesztettek a biotech implantok segítségével. Én inkább maradtam vékony, ruganyos, nőies.

Pont az a két agyi implant okozta a vesztemet is, ami rengetegszer megmentette az életem. Miattuk kerültem a székbe, várva az ítélet végrehajtását, hogy rámboruljon a sötétség. De nagyon előre rohantam. Arra, hogy mit tettem a mai napig nem emlékszem, de tanuk és holofelvételek bizonyították, hogy én voltam. Később a Doki is megerősítette. Akkor próbáltam először megölni. Azóta meg még párszor. Sikertelenül.

Drea Morrigan vagyok. Drea. 2060 október 28-án születtem. A hely teljesen lényegtelen, hiszen senki nem tudná most, hogy hol is állt az a város. Én még tudom, és az emléke velem marad mindaddig, míg élek. Különbenis, sokáig csak füstölgő romhalmaz volt, jelenleg a helyén pedig nomád törzsek élnek, és semmi sem utal arra, hogy valaha ott egy gyönyörű város állt.

Gyerekkoromról nem sokat mesélnék. Boldog, kiegyensúlyozott családi életem volt. Nem történtek váratlan tragédiák, senki sem lelt erőszakos halált a közvetlen közelemben. Nem ezért lettem rendőr. A rend, a rendszer és a nyugalom szeretete hajtott, nomeg az is, hogy kamatoztathassam a sok éves harcművészeti tapasztalataimat. 18 évesen beálltam a rendőrséghez. Amint meg lett a kredit mennyiség az implantokra beültettem őket.

Az eredményeimet látva a különleges osztaghoz behívtak, és tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Bejárhatom a világot, hatalmas fizetés, csak néha egy-két harc, akció. Nomeg veszély, adrenalin túltengés, kaland, kockázat.

Valami sosem változik. Az emberiség ilyen. Mióta a világon vagyunk létezik bűnözés. Csak az emberiség teljes kipusztulásával szűnhet meg. A bűnözés velejárója természetesen a bűnüldözés, a bíróságok, tárgyalások, elítéltek, börtönök, kivégzések.

Én is ennek a körnek voltam részese egykor. Még régen, a 21. század végefelé átéltem mindent, mit nem szerettem volna. De akkoriban az élet valahogy máshogy telt, mint most. Nem mintha most béke lenne az emberek között. Szivükben továbbra is harag és gyűlölet, melyeket a Sötét Újkorból merített eszmék táplálnak már századok óta.

Mikor elkezdtem írni ezt a naplót 2389 végefelé jártunk. Hónapokkal, napokkal már régen nem foglalkozik senki. Az évekkel sem. A földön szinte csak én tartom számon, hogyan peregnek a napok, változnak az évszakok. Én és pár múltbéli vagy jelenlegi társam vagyunk azok, kik nem adtuk fel, nem süllyedtünk bele a sötétségbe, mikor az emberi gondolkodást és ragyogó elképzeléseket minden lehetséges eszközzel írtották, üldözték, elnyomták.

Említettem a bűnözést, hogy én is részes voltam a körnek. Igen, elítéltek. Elítéltek egy olyan dologért, amit tényleg elkövettem. De akkor még nem tudtam róla, hogy annak a tettnek ilyen következményei lesznek az életemre. Még mindig tisztán hallom a fejemben a 8 esküdt egybehangzó kijelentését. Bűnös! A bíró sem tehetett mást, a gyilkosság következménye halál.
- Az ítélet halál! Fellebbezésnek helye nincs! Végrehajtandó ma éjfélkor!

Annak az oka, hogy még most is itt vagyok szorosan összefügg azzal amiért elítéltek. Nem csak az oka, hanem az okozója is. Ő még most is társam. Elmondta nekem, hogy mit és miért tett velem, meggyőzött. Ahogy én is próbállak majd meggyőzni titeket, hogy helyesen cselekedtünk. Mindvégig.

Mindketten sajnáljuk a Sötét Újkor néven ismert másfél évszázadot. Azt is sajnáljuk, hogy mi okoztuk. Drea Morrigan vagyok. Drea.