Előhang 2. rész

Említettem a tárgyalást, az ítéletet korábban. Hogy teljes legyen a kép, muszáj elmondanom mi történt. Nomeg egy kis háttértörténetet a késői 21. századról, mivel a Sötét Újkorban szinte minden írott történelmi feljegyzés, tudományos irat megsemmisült, minden számítógépes adatbázis eltűnt, a hálózatok, inter- és intranetek megszűntek működni.

Igen, jól olvassátok. Akkor már léteztek számítógépek, hálózatok. Nem olyan formában mint napjainkban, de léteztek. Emellett léteztek és teljesen elfogadottak voltak a különböző biotechnikai implantátumok. Nem így vélekedtek az emberek ezekről mint most. Most mikor tűzzel-vassal, minden eszközzel írtják őket. Aki mégis ezekkel él arra szörnyű megtorlás vár.

Nem, a 21. század végén teljesen elfogadott volt, hogy emberek upgradeljék magukat. Akár agyi képességeiket, akár a fizikális erőt, megjelenést. Kinek mihet volt kedve. Nekem is volt, még most is megvan, implantom. Kettő a fejemben, egyik a látás, hallás, és a többi érzékszerv által adott érzékelések felerősítésére, a másik pedig az agyi neuronok gyorsítására. Igy a reakció időm félelmetesen lecsökkent. Nano szekundumokban mérhető csak az adott helyzetre történő reagálásom.

Rendőrként, majd később katonaként ez hatalmas segítséget jelentett, így akár a rám kilőtt golyókat is el tudtam kerülni. Több társam inkább a fizikai erejét turbózta fel, hatalmas izomkötegeket növesztettek a biotech implantok segítségével. Én inkább maradtam vékony, ruganyos, nőies.

Pont az a két agyi implant okozta a vesztemet is, ami rengetegszer megmentette az életem. Miattuk kerültem a székbe, várva az ítélet végrehajtását, hogy rámboruljon a sötétség. De nagyon előre rohantam. Arra, hogy mit tettem a mai napig nem emlékszem, de tanuk és holofelvételek bizonyították, hogy én voltam. Később a Doki is megerősítette. Akkor próbáltam először megölni. Azóta meg még párszor. Sikertelenül.

Drea Morrigan vagyok. Drea. 2060 október 28-án születtem. A hely teljesen lényegtelen, hiszen senki nem tudná most, hogy hol is állt az a város. Én még tudom, és az emléke velem marad mindaddig, míg élek. Különbenis, sokáig csak füstölgő romhalmaz volt, jelenleg a helyén pedig nomád törzsek élnek, és semmi sem utal arra, hogy valaha ott egy gyönyörű város állt.

Gyerekkoromról nem sokat mesélnék. Boldog, kiegyensúlyozott családi életem volt. Nem történtek váratlan tragédiák, senki sem lelt erőszakos halált a közvetlen közelemben. Nem ezért lettem rendőr. A rend, a rendszer és a nyugalom szeretete hajtott, nomeg az is, hogy kamatoztathassam a sok éves harcművészeti tapasztalataimat. 18 évesen beálltam a rendőrséghez. Amint meg lett a kredit mennyiség az implantokra beültettem őket.

Az eredményeimet látva a különleges osztaghoz behívtak, és tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Bejárhatom a világot, hatalmas fizetés, csak néha egy-két harc, akció. Nomeg veszély, adrenalin túltengés, kaland, kockázat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.